Mielőtt azt hinné valaki, hogy puszta elfogultságból írok a következő két filmcsinálóról, el kell árulnom, hogy ez az állítás maximum csak az egyikükre lesz érvényes, mivel a másikat annyira nem kedvelem, de nem is utálom csak egyszerűen közömbös, de ettől függetlenül objektíven elismerem az ő szerepét a filmkészítés területén.

De ezek mind kiderülnek, miközben olvassátok:

TARANTINO:

Amióta Quentin Tarantino 1992-ben szó szerint berobbant a filmszakmába és valósággal bankot robbantott első rendezésével és játékfilmjével, azóta gyökeres változáson estek át a filmek és új szemléletmóddal gazdagította a szakmát.
Sokan elítélik és sokan pedig istenként tisztelik Tarantinot.  Az a stílus amit megteremtett már a Ponyvaregény idején saját elnevezést kapott, mely végérvényesen a védjegye lett, ez a Tarantinizmus.
A Tarantinista hozzáállást illetve magát Tarantinot is meg kell érteni és átérezni a történeteit, hogy nézőként elengedve magunkat élvezhessük és jót szórakozzunk rajta. Egyedi szemléletmódja egyáltalán nem egyedi csak arról van szó, hogy ő is máshogy csinálja. Saját bevallása szerint (ez látszik a filmjein is) ő nem úgy rendezi filmjeit, hogy ő most filmes illetve filmrendező, valamint forgatókönyvíróként sem ír akármit. Kizárólag olyan történeteket ír, amire ő nézőként kíváncsi lenne, soha nem vág bele olyanba, ami őt ne érdekelné, mint nézőt és soha nem úgy rendez, mint általában a rendezők, hanem úgy áll neki egy jelenet megrendezésének, hogy ez nézői szemmel mennyire élvezhető. Tarantino nem más mint egy egyszerű filmrajongó, egy olyan független filmes, aki kapott egy nagy lehetőséget az élettől. Nem véletlenül tartják róla, hogy ő volt az utolsó nagy és beteljesült amerikai, pontosabban hollywoodi álom.
   Egész életét a filmek határozták meg, amikor csak tehette leült és bámulta a tv-t, amit meg is idéz a Ponyvaregényben, Az Aranyóra című felvonásban. Álmai netovábbja volt mikor videotékában dolgozhatott és egész nap filmeket bámult. Soha nem járt külön filmesképzésekre vagy fősulira, minden tudását a filmekből szerezte, amiket magának kielemzett. Sokat vádolják azzal, hogy lop más filmekből, ha őt plágiummal vádolják, akkor ennyi erővel egész Hollywoodot be kéne perelni, mint James Cameront is sokan vádolják azzal, hogy lopta az Avatar történetét, csak tájékoztatásul közölném, hogy már az '50-es '60-as években ellőttek minden puskaport és gyakorlatilag azok által kitaposott ösvényeken haladunk. 
Ennyi erővel Guy Ritchie-t is beperelhetnék, amiért a Ravasz, az Agy és Két füstölgő puskacső, valamint a Blöff és Spílert is egy az egybe az ő filmjei pontosabban a Ponyvaregény ihlette és még sok más filmeseket is.
A Tarantinizmust sokan, akik hallanak róla és érzik a jelenlétét vagy követői, azok számára csak értelmetlen dumálások, durva erőszak és sok vérről szól, pedig jóval több annál, hisz ez csak a felszín.  A dumálások illetve a fantasztikusan sziporkázó dialógok és a már túlzásba vitt erőszak is mind a film szórakoztatását viszi előre, mindig valami általános témát tudnak olyan formán kibontani, ami bárki számára érthető és élvezhető, valamint ezekben a párbeszédekben vannak elrejtve Tarantino állásfoglalása a világról, hacsak a royal with cheese és a talpmasszázs körüli szövegelésekre gondolunk, de ez a hosszas időhúzás is elég hatásos a film drámaibb és brutális jelenetihez, amelytől még sokkolóbbak lesznek vagy éppenséggel poénosak.
Hogy filmtörténetileg mennyire voltak meghatározói azt onnan tudhatjuk meg, ha megfigyeljük előtte nem igen voltak olyan filmek, amik az erőszakot valami menő dolognak állítaná be azt azonban végképp senki nem tudta előtte elérni, hogy úgy mutassák be a gengsztervilágot, hogy az tényleg egy munka, azért meg aztán végképp dicséret illeti, amit a Ponyvaregényben elért, hogy az erőszak, mint vicc jelenik meg. Most komolyan ezelőtt egy olyan film sem volt, amiben olyan megdöbbentő életellenes szituációk lettek volna, mint amikor Travolta véletlenül kiloccsantja valakinek az agyát és ezen a helyzeten és a banditák gimnazista stílusú viselkedésén és azóta szállóigévé vált Hogy, mi? Mond ezt még egyszer hogy hogy mi?  Részeken még ma is röhögünk. A Ponyvaregény nem véletlenül vált meghatározó klasszikussá.
A kutyaszorítóban viszont egy vérbeli kőkemény gengszterfilm volt. A film egy forgatókönyvíró szempontjából lehet igazán tanulságos, hiszen a benne szereplő karakterrajzok, amik visszaemlékezésként jelennek meg példaértékűek, hogyan épülnek fel az egyes jellemek. Ezeken a karaktereken látszik, hogy egy-egy egyéniség, és láthatóan sokat foglalkozott velük Quentin és szerette is őket. Tarantino életéről egyetlen mű jelent meg, amit mindenki figyelmébe ajánlok, ha rajongó, ha nem, ha filmes, ha nem, mert tanulságos és egy nagyszerű korrajzot ad a kezdeti '90-es évek filmes felfogásából.
Ez Wensley Clarkson: Quentin Tarantino, az ember, a mítoszok és a filmekcímű könyve.

SHYAMALAN:

A Thrillerekkel kapcsolatban egyetlen nevet érdemes kiemelni napjainkból és ez pedig nem más, mint maga M. Night Shyamalant. Hiszen Hitchcock óta az egyetlen filmrendező, aki képes a kevésből is a legtöbbet kihozni és teszi mindezt úgy, hogy a lehető légérdekfeszítőbb legyen. Ha már feszítő; a filmjeiben jelen van a feszültség, ami át is üt a vászonról, bár a magam részéről csak a Falut láttam a misztikus/thriller munkái közül moziban a többit még anno VHS-es (jó régi filmek), de még így is átütőek. Minden kétséget kizáróan karrierjének csúcsán akkor volt, amikor a Jeleket és a Falut rendezte, hihetetlenül egyedi és kreatív látásmódjával volt képes az egyszerű sablonokból és a stílusok keverékéből valami újat és ezzel együtt valami szokatlant alkotni.
Lehetséges, hogy elfogult vagyok, de ellentétben másokkal véleményem szerint nem a Hatodik Érzék a legjobb és legeredetibb Shyamalan film. Tény, hogy az is hihetetlenül jó atmoszférával rendelkezik és nagyszerűek a karakterek és a történet dramaturgiája is, de mégsem a legjobb, számomra sokkal kommerszebb volt, mint bármelyik későbbi munkája.
Véleményem szerint, mind a nézők és a szakmai értékelések szerint is a Jelek a legjobb filmje a mai napig. Forgatókönyvírói és rendezői géniuszát ebben a filmben csillogtatta meg leginkább. Hihetetlenül életszerű karakterek és a jól kidolgozott szituációk, valamint a film lélektani mozgatórugója, ami úgy fel tudja kavarni az érzelmeinket és szíven talál minket, hogy könnyedén elérzékenyülünk rajta és könnyeket csalhat a szemünkbe. Túl azon, hogy földönkívüli invázió sztori egy fantasztikusan jól kidolgozott kamaradráma, ami színházban is nagyot ütne.
A hite vesztett pap története, aki elvesztette a feleségét és megrendült a hite istenben, nem újdonság, mégis fölkelti az érdeklődésünket és előrevetíti a film alapkonfliktusát.
A megszálló földönkívüliek csak a felszín, egy jól hangzó körítés, amivel el lehet adni a filmet, de hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy egy csonka család, hogyan próbálja átvészelni ezt az inváziót ráadásul, miközben mindenki istenhez fordul fohászával kénytelen főhősünk önmaga lelkivilágával is szembenézni és tisztáznia magában mindent. Hihetetlenül intenzív érzelemvilággal rendelkezik a film és ehhez még hozzájön a fantasztikus zene, amit James Newton Howard komponált, amely egyszerre szívszorító és vészjósló, valamint Shyamalan filmjeiben érte el zeneszerzői géniuszának netovábbját.
Sajnálatos, hogy mára Shyamalan fénye megkopott és már nem a régi.
Gyakorlatilag trend lett őt is becsmérelni és megkérdőjelezni rendezői géniuszát, ami valahol jogos, hiszen eddigi pályafutása alatt két olyan filmet tett csak le, ami emlékezetes maradt, no de a legnagyobb elméknek is idő kell, hogy kiforrjanak és még fiatal hozzá, hogy hamar leírjuk. Bizakodásra adhat okot a The Night Chronicles sorozata, amivel producerként néhány filmötletét fiatal ambiciózus tehetségekkel valósítja meg és talán ez alatt a kis pihenő alatt új erőre kaphat, és még láthatunk tőle még több zseniális alkotást.
Nem utolsósorban még az is napvilágra látott, hogy ismét rendezői székben fog munkálkodni idén megkezdődően egy sci-fi megrendezésében, melynek forgatókönyvét részben ő írja (ezt a részét a producerek már nem bízzák teljesen rá) és Will Smith lesz a főszereplője, ami az 1000 A. E. címre hallgat. Én nagyon szurkolok neki.
Ebből is látszik, hogy vannak még, akik látják benne a tehetséget, csak kell neki egy újabb lökés, hogy beinduljon a gépezet.