A minap, de már az elmúlt napokban is lappangott bennem ez a téma, miközben újra és újra a kezem ügyébe vettem Lynch meditáció és kreativitásról szóló könyvét.

Mi a művészfilm? Vagy melyik a jobb a közönségfilm vagy a művészfilm? Jó kérdés, ahány ember annyi féle ízlés én ezt szoktam mondani, de ne felejtsük el, hogy vannak a művészfilmek és a művészkedő filmek ez utóbbiak nem igazán közölnek semmit, nincs tartalmuk és ami igazán fájó lelkük sem csak puszta öncélúság, amelynek semmiféle célja nincsen sem a művészi résszel sem pedig a közönség felé, Tarr Béla filmjeit is ide sorolom. 

Többször vetődik fel a kérdés egy művészfilmmel kapcsolatban, hogy mi volt ebben a művészet? 

Nem mondom a kérdés jogos! Én is felszoktam tenni, de aztán eszembe jut a jelentése és hogy miről is szól maga a műfaj.

Gyakorlatilag arról szól a művészet és ez minden ágára igaz, ami röviden a következő: az egyén szabad önkifejezése különböző formákban, amely a gondolkodását vagy a lelki állapotát tükrözi az alkotónak, cinikus, kritikus vagy épp megbotránkoztató formában ki éppen melyikben teljesedik ki, mert a kiteljesedéséhez hozzájárul, hogy nincs szabályhoz kötve, amely felszabadítja a legbensőbb vágyait és kreatív formáját. Van, aki persze átesik a ló túloldalára, mint Jancsó Miklós is nem egy-két filmjénél.

Vannak nagyszerű alkotók, akik képesek áthidalni a művész és a közönségfilmek határait, legjobb példáink: Kontroll és A Nyomozó és reményeim szerint az Isteni Műszak is ide fog tartozni.

Én sosem pártoltam a művészfilmet, és magamat sem tartom művésznek, de tény, hogy szeretem, amit képvisel, bár mindig egy bizonyos réteg érti meg. Van művészfilm, amit én értek és mások nem, de van fordítva én értem és mások igen ez így van rendjén, akkor működik egy művészfilm és ezt a Csak Isten Bocsájthat meg című filmnél éreztem, hogy amikor képes a tudatalattimmal kapcsolatba lépni és gyakorlatilag az alkotó elméjével összekapcsolódik a lelkünk, olyankor van az, hogy nem beszélnek mert nincs rá szükség és magába szippant. Kialakít egy nagyon személyes mondhatni intim viszonyt a nézővel és ez nem mindenkinél jön össze.

David Lynch Kék Bársonya és a Lost Highway című filmjei voltak rá ilyen hatással, hogy a Twin Peaks-ről ne is beszéljek, amikbe beleszerettem, de még Andrej Tarkovszkij, Terrence Malick és Fliegauf Bence is ezek közés tartozik. Amíg kezembe nem került Lynch könyve nem értettem ezt az egészet, de tény, hogy sok közös vonást fedeztem fel magamban ezekkel a művészekkel annak ellenére, hogy nem ezt a pályát választottam és mégis, ha a szívemet követem én is ilyen mély spirituális transz állapotú filmeket vizionálok magam előtt, amiket szeretnék megvalósítani, erre talán a Delírium Vezeklés és a Kitörés című rövidfilmjeim voltak a legjobb példák, amiket az alapján választottam ki megszületésre a tucatnyi ötlet közül, hogy ebbe a háromba lettem szerelme, mert, hát az embernek lehet sok szeretője, de igazán szeretni csak egyet tud, akit végig kísér az útján.

Lassan két év telt el a Kitörés elkészülte óta és azóta várom, hogy ismét szerelembe essek :)

Aztán FELVÉTEL!