Újabb szünet után ismét egy bejegyzés, akár ez is lehetne a címe.

Még középiskolásként kezdtem segéd-operatőrként melózni egy-egy kis körzeti tv-nél, de ez magában foglalta azon egyéb melókat, mint díszletépítés, stb. a költséghatékonyság miatt na mindegy, de már akkor is sokat hallottam a kollégáktól vagy a főnökömtől és ekkor még csak kamasz kölyök voltam, miszerint a filmet képekben kell elmesélni, hiszen elsősorban ez egy vizuális műfaj, amivel természetesen nincs semmi baj, de akkor azt hittem ez a munkatársaknak a heppje, de miután a médiasuliban is oktatták sőt a fejünkbe verték akkor már világos volt, hogy ez egy szigorú szabály, amivel nem mindig értek egyet, elsősorban saját szubjektív nézőpontomból kiindulva, mivel ez azon kevés rövidfilmemből is kiderül, amiket csináltam, hogy imádok párbeszédeket írni és több helyről kaptam megerősítést, hogy ebben jó vagyok, számomra a beszéd fontos, mert én ha regényt ha forgatókönyvet írok, fontos információkat így közlök a nézővel. Több forgatókönyvem is párbeszédközpontú. A Delírium és a Vezeklés a saját világnézetemet tükrözi az emberi bűntudat okozta lelki frusztrációról, míg a Kitörés egész nemes egyszerűséggel csak a büntetői jogrendszer iránti kritikámat fogalmaztam meg. Az meg már egy másik kérdés, hogy kinek mi jött át belőle, de erről már a művészfilmes bejegyzésben már írtam.

A lényeg, hogy sok film alkalmazza ezt, hogy így közöl, mert nagyon jó dolog a vizualizáció illetve a mozgóképes elbeszélés, de van amit szavakkal lehet jobban átadni, de persze ezt is embere válogatja. Sokan Tarantino-t emelik ki, ilyenkor, ami nem rossz, hiszen állati jó dumái vannak a filmjeiben, de azok csak kellemes pluszok, amik csak az elidőző szórakozást szolgálja és olykor jól is sül el. Legnagyobb kedvenceim Tarkovszkij tőle a Stalker, ami a maga három órájával 3 férfi közötti filozofálgatásokból áll és mégsem unalmas, illetve Malick, akiknek a belső monológjai nagyon szépek, de még David Lynch munkáiban is fellelhetőek az ilyen elemek, de legnagyobb kedvencem Kevin Smith, aki az átlag kispolgár szemszögéből mutat be mindent és a vulgáris szóhasználatok között fontos morális üzenetei vannak, ezek leginkább a Clerks 1-2 és a Képtelen képregényben érhető leginkább tetten.